„Az emberi lény akkor éri el legtiszteletreméltóbb  valóságát, ha szabadságharcosként létezik, ebben a minőségében felel meg teljességében i s leghűbben adatott embervoltának!
Mivel az ember első szinonimája a szabadság, a függést vállalónak csonka ember a neve. Az ilyen számára a megzabolázottság a megfelelő állapot, nehezen viseli az élettel járó szabadságot.
A csonkák sokasága ráakaszkodik a senkire tekintettel nem lévő önazonosokra, akik energiájukból veszítve viszik magukon a csimpaszkodókat, mert – magukból kiindulva  - szabadságembereknek vélik őket.
A teljes ember leggyakoribb ellensége a csonka.
A szabadság megőrzésének legegyszerűbb módja, ha érte létezünk; s minthogy sok minden ellenére van – például a másoké -, harcolnunk kell a megtartásáért. Így tehát valamennyi szabadsággal bíró – bizonyos mértékben – szabadságharcos is.
A szabadságharcos szembefordul a szabadságfosztó hatalommal Ez lényének értéke, s ebből következhet a veszte: gyakorta áldozattá kell lennie, mert eltaszítja a megalkuvást. Zsigeri reflexe az életben nyilvánosságra hozni: soha nem engedhető meg, hogy torz élőlények, azaz diktátorok bitorolják az uralmat a szabad és a csonka emberek felett.
A szabadságharcos a létezés cselekvő lelkiismerete. Bár tudja, bizonyára egyedül marad, s küzdelmeiért nem kap kárpótlást, hálát sem, - mégis hajthatatlan.
Az élete elé teszi a szabadságot; s ha befordul utolsó útjára, ama létet szolgálva adja át életét, amely lehetővé tette büszke szabadságharcosi létezését.
Ezért hárítja el a következmények veszélyét, ezért tolja el magától a gennyes megvesztegetést, ezért olvad bele semmiért a megsemmisülésbe; hiszen elegendő számára az öröm, a szabadságtettből folyó magasztos jókedv.
Érte hajlandó megbukni, elrohadni, kiiktatódni, elveszni, szétmarcangolódni, meghalni, elfelejtődni, meggyalázódni, ha az aktuális ócska hatalom térdre kényszerítette.„ (Dobos Tas László: A REN - 285.old. „A szabadságharcos”)