Mészáros Zsolt: Az anyag negyedik halmazállapota
Romvári Márton képeiről

A három, klasszikus halmazállapoton kívül, mint légnemű, folyékony és szilárd, létezik egy negyedik is, a plazmaállapot. A plazma, mint a csillagok alkotóeleme a leggyakoribb anyag a világegyetemben. Belső szerkezetét tekintve leginkább egy olyan mágneses erőtérként írható le, ahol a részecskék szabadon mozogva kölcsönhatásba lépnek egymással. Mikroszkopikus alakzat, amely alapegység, de összeér benne az idő és a tér. Inspiráló fogalmi keretet kínálhat Romvári Márton festészetének megközelítéséhez, amely jellemző tulajdonságait tekintve, szintén ilyen mezőként modellálható.

A fiatal művész számára hamar kikristályosodott pályája elején, hogy a felületek, vonalak, színek egymáshoz való viszonyában, egymással való feszültségében, ritmusában keresse az igazi örömöt a festéshez. Az "öröm" fontos kulcsszó esetében, amely talán nem annyira vidámságot, jó kedélyt, hanem sokkal inkább belső hajtóerőt jelent. Kísérletező energiája, az alkotási tájékozódást szüntelen mozgásban tartva, új és új utakra tereli művészetét. Romvári képalkotási módszerét tekintve rétegekben gondolkodik, amelyek érzékeny felületekként viselkedve átengedik magukon az alattuk lévő síkot, megszűrve, modulálva a tónusokat. Az ilyen módon létrejött faktúra gazdag reflexhálója térbeli mélységet kölcsönöz a kompozíciónak. A képtér koordinátái hol mikroszkopikus, hol "csillagközi" távlatokat jelölnek ki. A felület mellett ugyanis, ami leginkább foglalkoztatja a fiatal művészt az a térbeliség megragadása a fény-árnyék-szín kölcsönhatásain keresztül. Vásznain olyan közegek jelennek meg, amelyek különféle helyzetekbe állítják az egyes elemeket (például lakkfolt, sejtszerű képződmények, csorgások). Az elemekből való építkezés a variációk kijátszását hordozza magában, és a változatok széles repertoárja pedig újabb és újabb értelmezési perspektívát tár fel. A tudományos kutatás analógiáján alapuló keresés folyamata azonban nem zárja ki a felmerülő pillanatnyi lehető séget, a véletlent. Ha úgy adódik, felvállalja a bonyolódást; ha úgy adódik, felvállalja az egyszerűséget.

Legutóbbi, vele készült interjúban így válaszolt Romvári arra a kérdésre, hogy mi inspirálja: "Én azt szoktam mondani, hogy nem ihlet függvénye ez, hanem egy el nem engedett fonál, amelybe kapaszkodik az ember, amit húz, és így időközönként egy-egy képet hagy maga után a fonál mentén. Lerakódnak jobbra-balra dolgok, de a fonál egy irányba visz." Felhasználva a hasonlatot nézzük meg, milyen motívumfonalak fűzik össze Romvári Márton műveit? A festői eszközök között a következő alapformákat és hatáselemeket figyelhetjük meg: fa-erdő, hullám, kapu, víz-tükröződés, horizont, sejt (biomorf alakok). Motívumkészlet, amely bázisként szolgál az alkotó folyamatok során. Ezért az életmű nem választható szét élesen korszakokra, hanem olyan organikus struktúraként írható le, amelyben az elemek pulzáló intenzitással keringenek; egyikük felerősödik, másikuk elhalványul, áttűnnek, eltűnnek, majd ismét megjelennek. Romvári alkotói attitűdje fogékony a kísérletezésre, a játékra. Intuitív képalkotási módszere pillanatnyi helyzetek által feltáruló lehetőségek dinamikáján alapszik. Kompozíciói a szüntelen reagálásban formálódnak, amely nem jelenti az alkotói figyelem elaprózódását, vagy szétesését. Ez a fajta érzékenység éppen, hogy koncentrált jelenlétet és elmélyült elemző képességet követel a művésztől. A nagyfokú variabilitás miatt, motívum szerint több csoportba, sorozatba lehet rendezni a munkákat, ugyanakkor valóban érzékelhető egy "fonál", amely végighúzódik az életművön és összefűzi az egyes irányokat.

A magyar származású francia költő Lorand Gaspar mottóban idézett szavait Romvári Márton festészetére is vonatkoztathatjuk; alakzatai a pillanatnyi egyensúly kimerevedett képei az idő és a mozgás találkozásánál fellobbanó villanófényben. Felmerül a kérdés, egy elvont, gondolati szféra belső látképét rögzítik csupán, vagy kapcsolódnak ahhoz, amely mindannyiunkat körülvesz? A válaszunk az, hogy minden bizonnyal az utóbbi, hiszen Romvári művei azt a végső formát keresik, amelyben a látható világegyetem anyagának kilencvenkilenc százaléka létezik. Ez az anyag negyedik halmazállapota.